Negyven kiló volt a limit

Most egy kicsit messzebbre tekerjük vissza a kisvárdai futballtörténelem kerekét, mint „retró” sorozatunkban szoktuk, de higgyék el, megéri.

Azt persze nem lehet elvárni, hogy egy 27 évvel ezelőtti mérkőzésre kristálytisztán emlékezzen vissza a találkozó főszereplője, de a foszlányok azért megvannak. Szóval több mint negyedszázada ezen a napon, 1993. május 9-én a Kisvárda az NB III Tisza-csoportjában szerepelve hazai pályán ért el 1–1-es döntetlen a Balmazújváros ellen. És akkor mi van? – kérdezhetnék azok, akik legyintenek az eseményre, de az eredmény kisebbfajta bravúrral ért fel, hiszen a listavezető hajdúságiak léptek fel a Várkert – csekélység – ezres nézőszáma előtt. A vendégek ráadásul a szünet előtt megszerezték a vezetést, amit Lelt József egyenlített ki.

„Tizenegyesből szereztem a gólt, ami előtt kárpátaljai csapattársamat, Nikolaj Ruszint buktatták a tizenhatoson belül – emlékezett a történtekre az 52 éves sportember, aki meghatározó játékosa volt a nyolcvanas évek vége-kilencvenes évek eleje Kisvárdájának. – A Balmaz nagy fölénnyel nyerte meg a bajnoki címet, mi pedig harcban voltunk a dobogós helyekért.”

Csapatfotó azokból az időkből, a guggoló sor bal szélén: Lelt József

A harmincfordulós bajnokság 24. játéknapján rendezett mérkőzést követően a Kisvárda a negyedik helyezést foglalta el a tabellán 28 ponttal (akkoriban még két pont járt a győzelemért). Az élen a Balmazújváros állt 39 ponttal, a Rakamaz 32 egységgel a második volt, őt követte három 28 pontos csapat (Szerencs, Kisvárda, Edelény) és a hatodik helyen a Mátészalka (27). Vagyis nagy harcra volt kilátás a hajrában, főként, hogy a hetedik Nagykálló (25), a nyolcadik Borsodi Építők Volán (24) és a kilencedik-tizedik Hajdúszoboszló, Olefin (23-23) páros is lőtávolon belül volt.

A végére aztán háromszereplősre csökkent a harc az ezüstéremért, három szabolcsi csapat, a Rakamaz, a Kisvárda és a Mátészalka üldözte a már utolérhetetlen Balmazújvárost. Az utolsó fordulóban adva volt az esély a várdaiak számára, hogy begyűjtsék az ezüstöt, hiszen a második helyen álló Rakamaz csak 1–1-es döntetlent játszott a már kieső Sajóbábony otthonában, de ezt nem sikerült kihasználni, mivel a KSE is 1–1-es döntetlent ért el hazai pályán az ötödik Szerenccsel szemben – így maradt a bronzérem. Kisvárdai részről akkor is Lelt József talált be, az volt bajnokságbeli 31. gólja, amivel elhódította a gólkirályi címet.

„Kisvárdán kezdtem el futballozni, aztán Budapestre kerültem tanulni, és a Honvéd ifi háromban jutott számomra hely – idézte fel a kezdeteket Lelt József. – A nyolcadik osztályt úgy fejeztem be, hogy harmincöt kilót nyomtam, amikor beiratkoztam a suliba, azt mondta a leendő osztályfőnököm az anyukámnak, hogy negyven kiló alatt nem tudnak felvenni. Nagy nehezen feltornáztam magam a nyár végére harmincnyolcra, és végül elkezdhettem a tanévet. Ezt csak azért mesélem el, mert nagyon vékonydongájú gyerek voltam, és ebből végig hátrányom származott. Ezért nem tudtam megvetni a lábam az NB II-ben sem, mert ott már fizikálisan jóval erősebbek voltak az ellenfelek. A várdai serdülőcsapatban is eltörpültem a már kész felnőttnek számító csapattársaim között. Végül azért valamennyire megnőttem, és az NB III-ban megtaláltam a számításomat. Két korszakom ugyan volt a nyíregyházi másodosztályú csapatban, 1990-1991-ben és 1994-1995-ben játszottam a Szpariban, de a harmadosztályban lettem kétszer is gólkirály. A két ék mögötti pozíció volt az enyém, onnan szereztem harmincegy gólt 1992-1993-ban, majd 1996-1997-ben mádi játékosként huszonegyet. Utóbbit úgy, hogy az egész csapat harmincnyolccal zárt a bajnokság végén…”

A Kelet-Magyarország cikke szerint a Nemzeti Sportot is megihlette, hogy a későbbi gólkirály, Lelt József abban a bajnoki évben két egymást követő meccsen összesen hét gólt szerzett

A kisvárdai szurkolói oldalon közzétett, a cikkünket is illusztráló fotó egyik hozzászólása az volt, hogy nemcsak a meccsek miatt volt érdemes akkoriban a Várkertbe járni, hanem a kilencven perceket követő közös „szörpözések” miatt is. Annyira jó volt a közösség akkoriban?

„Nagyon – vágta rá Lelt József. – A titkunk abban rejlett, hogy az egész csapat kisvárdai vagy környékbeli volt, idővel érkezett egy-két kárpátaljai srác, mint Cap Valer vagy Ruszin. Takács Miki, Lipták Sanyi, Brankovics Béla vagy éppen a Honvédot is megjárt Simon Zoli, micsoda játékosok voltak, aztán jött a fiatalabb generáció Seres Zsoltival, Göncz Bercivel, a Papról érkezett Kovács Imrével és Tiszakanyárról Molnár „Szúró” Zoltánnal. Utóbbi három meg sem állt az NB I-ig. És igen, a meccsek után sokáig együtt maradtunk, a vezetők közül ott volt velünk Golyán Pista és Radványi Feri is – nyugtassa az Isten őket békében! Ma már elképzelhetetlen, hogy ennyi helyi játékos alkosson egy csapatot, és az is párját ritkította, hogy ennyien magasabb osztályba tudtunk lépni.”

Lelt József a mai napig aktív labdarúgónak számít, a téli szünetben Nyírtelekről igazolt az ugyancsak megyei III. osztályú Tiszatelekhez. A Kisvárda hazai meccseit pedig rendre a helyszínen tekinti meg a Várkerti Stadionban.

1993. MÁJUS 9.

1992-1993-AS IDÉNY, NB III TISZA-CSOPORT, 24. FORDULÓ

KISVÁRDAI SE–BALMAZÚJVÁROS 1–1 (0–1)

Várkert, 1000 néző, v.: Vitányi

Kisvárda: Szőr I. – Cap, Brankovics B. (Kőrizs), Lipták, Oláh Z., Balogh I. (Szombathy), Kósa J., Seres, Göncz, Lelt, Ruszin. Edző: Komáromi György

Gól: Deák (0–1) a 41., Lelt (11-esből, 1–1) a 61. percben

A Kelet-Magyarország 1993. május 10-i számában beszámoló az NB III Tisza-csoport 24. fordulójáról

A borítófotón: Az 1992-1993-as idényben az NB III Tisza-csoportjában harmadik helyezést szerzett kisvárdai csapat, a guggoló sorban balról a harmadik Lelt József

Holnapi emlékünk: Csapatkapitányként nyomban betelált