Kiestünk...

Ugyan Felcsúton még nem úgy jöttünk le a pályáról, hogy matematikailag kiestünk volna, de mindenki tudta, hogy ez nagyjából megtörtént. Az egyetlen és utolsó esélyt azt kínálta volna, ha az Újpest otthonában veszít a Diósgyőr ellen. Nos, az 50. percben éppen 5–0-ra vezet az Újpest, mire pontot tettünk a cikk végére már 6–0 az állás, aztán mikor olvasni lehetett már hét...

Matematikailag is eldőlt a sorsunk, már három fordulóval ezelőtt, és azóta minden hétvégén volt rá opció, hogy miként eshetünk ki. Eddig húztuk, nyilván addig, amíg úgy-ahogy jöttek az eredmények ebben az időszakban. Viszont az egész bajnokság során egyszer sem tudtunk egymást követő két meccset megnyerni, holott novembertől február közepéig kilenc hazai meccset játszottunk zsinórban...

Szép volt, jó volt, hat évig tartott... Ha valaki, akkor, amikor az első két fordulót követően nemhogy pontunk vagy gólunk, hanem – figyelem! – szögletünk (...) sem volt, azt mondja, hogy ebből hat év lesz, kikacagjuk Most pedig megállapíthatjuk, hogy a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei labdarúgás történetében miénk a leghosszabb időszak, amit csapat egyvégtében az élvonalban töltött.

Tudtuk, hogy nem tart majd örökké. Kiesett már minden nagycsapat legalább egyszer (az Újpest a kezdetek kezdetén, az MTK többször is, a Fehérvár, a DVSC, a Diósgyőr, a Puskás Akadémia is búcsúzott már, a Fradit pedig kizárták egyszer), tudtuk, ez velünk is megtörténhet. Így, hogy búcsúztunk, a Paks az egyedüli csapat a jelenlegi NB I-es mezőnyben, amely sosem szállt alá a 2006 óta meglévő tagsága során.

Jó volt ide tartozni, büszkék lehetünk a mögöttünk hagyott időszakra. Az ötszöri bennmaradásra, a háromszori felsőházi tagságra, az ezüstéremre, a nemzetközi porondon, az Európa-konferencialigában megnyert párharcra, a kétszeri kupaelődöntőre. Hiányérzet? Persze, hogy van! És most minden olyan üres...

De visszatérünk – ez a cél!